A mozgóképi szövegek rendszerezése

A filmek osztályozásához sokáig irodalmi műfajok elnevezéseit használták: filmregény, filmeposz, filmdráma... A film, mozgókép azonban önálló művészeti ág, gyorsan változó, a technikai fejlődéssel szoros kapcsolatban álló médium, így bizonyos ágaira már az irodalomból átvett műfajképző szempontok nem alkalmazhatók. Különböző elnevezések alakultak ki: film, szappanopera, krimi, horror, kvíz, animáció, stb.
Nehéz egységes szempontrendszert kialakítani, amelyben valamennyi mozgóképi művet együtt lehetne vizsgálni, mégis valamennyire rendszerezhetőek az alábbiak alapján:

• megjelenés módja, eltérő közege (mozi, képernyő);
• eltérő hordozó (celluloid, videoszalag, CD, DVD);
• művek, műsorok eltérő tematikája és ábrázolási rokonsága (filmműfajok, televíziós műsortípusok, weblapok);
• a valóság ábrázolásához való viszony (dokumentum- és játékfilmek);
• alkotói szándék és a nézői elvárások különbségei (személyes hangvételű szerzői filmek, ill. tömegszórakoztatásra szánt termékek)

Az első kettő különösebb magyarázatra nem szorul: bár a film természetes közege a moziterem, az eltérő közeg más-más élményt ad, ahogy másfajta képrögzítési és vetítési eljárások is másfajta látványt eredményeznek.



Művek, műsorok eltérő tematikája alapján két nagyobb csoportot különböztethetünk meg: filmműfajokat és televíziós műsortípusokat

A legkorábbi filmekben is elkülönültek különböző filmműfajok, filmek alaptípusai, pl.: western, burleszk, bűnügyi film, stb. Ezek kialakulásában nagy szerepe volt a filmgyártás gyors iparosodásának. Elsősorban azok a filmtípusok szilárdultak műfajjá, amelyek iránt nagy volt a kereslet, amelyek nagy tömegek képzeletét voltak képesek megmozgatni. Pl. a western a fiatal amerikai nép hőseit, múltját jeleníti meg.

A televíziózással más típusok is megjelentek és ezzel együtt megjelent a televíziós műsorok egy jellemző sajátsága, a sorozatszerűség. Itt a műfaj helyett műsortípus alapján kategorizálhatunk: hírműsorok, reklámok, szappanoperák, közéleti magazinok, showműsorok, stb.

A valóság ábrázolásához való viszonya alapján dokumentum- és játékfilm kategóriát különböztethetünk meg

Különbségük a mozgóképi élmény sajátosságából fakad: ez az élmény kettős természetű, a kamera által rögzített kép egyszerre reprodukciója és teremtett illúziója is a filmre rögzített világnak.
Amennyiben az alkotó szándéka a reprodukció, akkor beszélhetünk dokumentumfilmről, ha inkább teremtő szándék munkál benne, akkor beszélünk játékfilmről.

Dokumentumfilm: megtörtént eseményekről, valóságos személyekről, közösségek életéről tudósít tényszerűen, pontosan. A televízióban népszerűvé vált típusai: természetfilmek, ismeretterjesztő filmek, hírműsorok.

Játékfilm: általában egy történetet mesél el, cselekménye sokszor fiktív, kitalált. Sokszor személyes hangvételű. A televízióban népszerű műsortípusai: reklám, szappanopera, zenei klip.

Az alkotói szándék és a nézői elvárások szerint is megkülönböztethetünk két nagy csoportot: a szerzői és a tömegfilmet

A szerzői film: személyes hangvételű, az alkotó gyakran saját történeteit dolgozza fel. Általában ritkán sikeres és ritkán játsszák nagy mozikban, de gyakran sokkal tovább él, mint a sikeresnek tűnő játékfilmek: később sem felejtik el, gyakran vetítik újra, klasszikussá válik.

A tömegfilm: a filmipar népszerű, kereskedelmileg sikeres termékei. Általában műfajfilmek is (thriller, sci-fi, western, kaland...), ritkán jellemző rá a személyes hangvétel.

A mozgóképi elbeszélés

A történet

Történeteket évezredek óta mesélnek egymásnak az emberek. A mesék, mítoszok, antik eposzok és drámák a közösség számára fontos eseményeket történetekké formálva tették újraélhetővé. Nem csoda, hogy a mozgókép történetében már a kezdetekkor megjelent a történetek iránti igény. A mozgóképen azonban a történetmondást más ábrázolási törvények uralják, mint az írott szó, a nyelv közegében.

A "történet" lényege: csak akkor válik a befogadó számára történetté egy eseménysor, ha alkotója (elmondója, megírója, vagy rendezője) az eseményeket szorosan összefűzi, ha az események logikusan követik egymást, ha a történet kezdete és vége megmagyarázzák egymást, vagyis összefüggenek.

Elemi szinten minden film valamilyen változást, átalakulást mesél el. Cselekménye, történetsora részekre tagolható:

• Kiindulópont: valamilyen élethelyzet megváltozik, felborul a hősök szokásos életrendje.
• Felismerés
• Megoldáskeresés
• Megoldás: visszaáll a rend, új egyensúlyi állapot születik

Ezek a tagolások csak utólag felismerhetők a filmben! A film töredékes, kihagyásokkal halad előre. A néző szeme előtt nem a történet játszódik le, hanem a cselekmény! A film jeleneteit látjuk, ebből áll össze bennünk a történet. A történetet az összefűzött részletekből, a film cselekményéből utólag állítja össze a néző.

A cselekmény: az az eseménysor, ami a filmben megjelenik, amiből a film történetére következtetünk. Ezért lehet ugyanazt a történetet más-más cselekménnyel elmesélni, ezért van az, hogy sok történetet újra és újra feldolgoznak a filmvásznon. (A három testőr, King Kong, Drakula) A cselekmény segítségével válik a néző beavatottá, ismeri meg fokozatosan a film világát, szereplőit. A cselekmény gyakran több szálon fut, a párhuzamos eseménysorok fokozatosan épülnek össze.

Mivel a film alapvetően csak megmutatni tud - a nyelvvel szemben, ami megnevez, értelmez -, ezért a filmekben gyakran alkalmaznak narrációt, olykor feliratokat az értelmezéshez. A történetet elmesélő filmnek számos olyan eleme van, amely csak kiegészítője cselekményvilágának. Pl.: zenei aláfestés, narrátor, felirat, lassítások, gyorsítások.

Az elbeszélés

Az elbeszélés a legátfogóbb fogalma a filmes történetmesélésnek. Mindazok az információk, motívumok, amelyeket a film befogadása során megtudunk, kifejezőeszközök, ahogy a történetet elmesélik, ide tartoznak. Az, hogy egy film mennyire fordulatos attól függ, hogy alkotója hogyan adagolja ezeket az információkat.

Az elbeszélés menete
Az elbeszélés kezdete az expozíció. Itt ismerjük meg a szereplőket, az alapvető konfliktust, ami felborítja a megszokott rendet.
Ezt követi a bonyodalom és kibontakozás, amiben teljes gazdagságában feltárul a film világa, a szereplők küzdelmei.
A tetőponton válik nyílttá a konfliktus, ami aztán valamilyen megoldással végződik, a cselekmény lezárásával.
Fontos tudni azt is, hogy nem minden elbeszélés ilyen szabályos!

Képek Alfred Hitchcock, Psycho (1960) c. filmjéből

A mozgóképi közlésmód alaptulajdonságai

A felhasznált képkockák Steven Spielberg Párbaj (1971) című filmjének részletéből valók

Kiválasztás

Minden képsor, film, televíziós műsor tagolt, szerkesztett. A rendező a kamera által felvett képsor tér-idő szerkezetét átalakítja. (Léteznek vágás nélküli felvételek is, ezek pl. a házi videók.)

Utalás

A kép alaptulajdonságából adódóan nem kell mindent elmondania, leírnia a rendezőnek, elég egy-egy képkocka egy élmény felidézéséhez, vagy egy részlet az egész megértéséhez. Egy részletből is tudjuk, mi fog történni, pl. ha egy pisztoly megjelenik a filmvásznon, biztosak lehetünk abban, hogy el is fog sülni.

Beállítás (snitt): alapvető szerkezeti egység, egy-egy vágás által határolt részlet. Itt még folyamatos a kamera által rögzített képek tér-idő egysége.

Jelenet: a tagolás egy nagyobb egysége, több beállításból áll. A cselekmény egy fontos részét tudhatjuk meg belőle.

A kiemelés eszközei

Közelkép (premier plán): a kiemelés jellegzetes mozgóképi eszköze, segít azonosulni a szereplővel, vagy segít átvenni az ő nézőpontját. Figyelemfelkeltő szerepe van.

Megvilágítás, színkezelés: a fények és színek tudatos alkalmazásával szintén kiemelhetők az alkotó számára fontos részletek, motívumok.

Ismétlés: a kiemelés legtöbbször és legrégebben alkalmazott eszköze, ismétléssel minden művészi ábrázolás él, a film is használja a kezdetektől (pl. a Lumiére fivérek is). Sokszor a cselekmény kereteit valamilyen motívum ismételt felbukkanása teszi érthetővé.

Hossz és tempó: a kameramozgás ritmusa, egy-egy beállítás hossza, változásának ütme jelzi, hogy mit tart az alkotó lényegesnek, vagy kevésbé lényegesnek filmjében. Szélsőséges példái találhatók a reklámokban (leggyorsabb váltások) és a szappanoperákban (alig váltakoztatják a tempót).

A montázs

Különböző időben, térben játszódó jelenetek egymás mellett; sűrítik a cselekményt, mondanivalót. Már évszázadokkal a film előtt alkalmazták.

A vágással rokon fogalom, de míg a vágás a folyamat technikai részére vonatkozik, addig a montázs a film összeállítása nyomán születő hatásokra utal. A filmben a montázzsal emelhetők ki az eseménysorból a legfontosabb részletek, ugyanakkor tömöríti a cselekményt is.

A montázs felel a mozgóképen megjelenített tér bemutatásáért. Segítségével rendezi az alkotó a film térviszonyait.

Montázzsal alakított filmidő

A montázs az események időviszonyáról is tájékoztat. A filmkép önmagában jelen idejű, épp ezért nehéz pl. múltbeli eseményeket láttatnia.

Azt a megoldást, amikor a cselekmény egy filmben korábbi időre vált flashbacknek (visszapillantásnak nevezzük). Pl.: ha a kép lassan elsötétül, majd kivilágosodik, azt jelenti, egy nagyobb időegység kimaradt, vagy ha a szereplő lehunyja a szemét, olyankor emlékképek következnek. Két - időben egyszerre játszódó - eseménysort párhuzamosan mutatnak a nézőnek. Ilyenkor az elbeszélő váltogatva mutatja a különböző térben zajló eseményeket. Ez a párhuzamos montázs. Az egyre rövidülő beállítások feszültségkeltő szerepet játszanak.

A mozgókép és a mozi

A fotografikus kép megjelenése a 19. században vált lehetővé: olyan fényérzékeny anyag felfedezésével, ami lehetővé tette a látvány tartós rögzítését és olyan technikai eszközzel, aminek segítségével ez megvalósulhatott. A fotográfiával új korszak kezdődött a képzőművészetben, a látás történetében.

Az első fotográfiát Nicéphore Niépce készítette 1826 körül, azonban eljárásmódja nagyon lassú volt és a sokszorosítás problémáját sem oldotta meg. Az első széles körben elterjedt eljárás Louis-Jacques-Mandé Daguerre nevéhez fűződik, az 1840-es években kisérletezte ki, ez a dagerrotípia.

A fotográfia széles körben elterjedt: tudósítások illusztrációjaként, vagy akár családi fényképalbumok formájában. A fényképezés és később a film, a rádió, a televízió, vagy akár az internet drámai kommunikációs forradalmat idéztek elő. Azonban fontos megjegyezni, hogy a kép (fénykép, mozgókép) nemcsak reprodukál, ábrázol is.

A mozgókép

Minden mozgó kép illúzióját keltő alkotás (taumatróp, fenakisztoszkóp) a látás működésének sajátosságát aknázza ki, hogy megfelelő sebességgel vetítve szemünk elé a mozgássor képeit, a látásérzékelés tehetetlensége miatt nem észleljük külön-külön a képeket, hanem egybefüggő mozgásként látjuk.
Taumatróp

Fenakisztoszkóp

A filmfelvevő őse: camera obscura. Működési elvét Leonardo da Vinci írta le először részletesen. Az emberi szem felépítését modellálja. Zárt doboz, amibe lyukat fúrnak, az itt behatoló fény a külvilág képét fordítva és kicsinyítve vetíti a lencse elé tett papírra.

Camera obscura

Ezt az elvet fejlesztette tovább Thomas Edison és a Lumiére fivérek a 19. században. Edison még nem gondolt a közös filmnézés élményére, de August és Louis Lumiére már több embernek vetített. Az első nyilvános vetítés 1895. december 28-án volt a Grand Café pincéjében, ez a nap a mozi születésnapja.

Az első filmvetítések plakátja

A Lumiére fivérek első filmje A munkaidő vége, még egyszerű dokumentálálás, azonban A vonat érkezése című már megelőlegezi a későbbi mozit: a filmen a mozdony a kép hátteréből érkezik és szembe rohan a nézőkkel, amitől az első nézők megrémültek, mert azt hitték elgázolja őket. Azonosították a képet a valósággal.

A munkaidő vége (1895)

A vonat érkezése (1895)

A film egyrészt megörökíti a valóságot, a látvány technikai reprodukciója, ugyanakkor ábrázolás is. Ha más állna a kamera mögött, ugyanaz az esemény másképen hatna ránk. A képeken keresztül a felvételt készítő ember is megnyilvánul.

A mozgókép kifejezőeszközei

A mozgó "képfolyam" tagolt, töredékes, a keretbe szorított látvány nagy figyelmet igényel a nézőtől, hogy értelmezni tudja, amit lát, például felismerje a cselekmény irányát egy filmben. A film hang- és látványelemeinek hangsúlyozására számtalan eszközt használhat az alkotó: közelkép, megvilágítás, később színkezelés, ismétlés, hossz és tempó...

A közelkép (premier plán) segít azonosulni a szereplővel, fokozza az esemény drámai erejét. Az így mutatott arc az egész vásznat betölthei akár.

Megvilágítás (színkezelés): lényeges részeket emel ki, hangsúlyozza a szereplő gesztusait. A kép kifejezőereje elsősorban erre, a fény-árnyék hatásokra épül. A színes tchnika az 1950-es évektől terjedt el a mozivásznon, hogy visszahódítsa a közönséget a televíziótól. A mozifilm inkább, a televízió kevésbé él ezzel az eszközzel.

Ismétlés: a legrégebben alkalmazott eszköz, a mozgókép kihagyásos jellege miatt szükséges. A cselekmény kereteit - hol, mikor, mi történik - egy-egy motívum ismételt felbukkanása jelzi.

A televízió világában még fontosabb: pl. híradó.

Hossz és tempó: a beállítások hossza, tempója, a snittek változásának üteme az alkotó által fontosnak tartott részleteket emeli ki. A televízió szélsőségei: reklám - leggyorsabb váltások; szappanopera - minden jelenet egyforma hosszú.

Elemzendő filmrészlet Chaplin egyik filmjéből:

A modern tömegkommunikáció kialakulásának előzményei

Az információ áramlásának folyamata a kommunikáció története során a társadalmi viszonyok átalakulásával egyre bonyolultabbá vált, újabb kommunikációs források jelentek meg a régiek mellett.

Az írásbeliség előtti kultúrákban az információcsere többnyire szóbeli volt, a közösség tapasztalatait szájhagyomány útján tanulta meg az ifjabb nemzedék. A közvetett kommunikáció formái például, mint a testfesés, öltözködés, kultikus tárgyak, szertartások is, mind-mind jelen voltak.

Az írásbeliséggel az emberiség egyik alapvető médiuma jelent meg, az írás. Lehetővé tette a korábbinál nagyobb közösségek életének egységes szervezését. Hatalom megőrző szerepe volt. A polgári társadalmak kialakulásáig Európában az emberek nagyrésze számára nem volt fontos szerepe az írásnak. A főbb információkat az állam és az egyház birtokolta, ők is irányították ennek áramlását.

A modern tömegkommunikáció kialakulásának közvetlen előzménye a könyvnyomtatás megjelenése volt. Jelentősége abban áll, hogy lehetővé tette az írás tömeges sokszorosítását, így azt is, hogy kialakuljon egy új nyilvánosság, egy írni-olvasni tudó célközönség és a kommunikációban lényegében az egész társadalom részt vehessen. Megteremtette annak lehetőségét is, hogy a nagyközönség a 19. századtól akár nagyipari módon is elérhető legyen.

A könyvnyomtatás felfedezője Johannes Gutenberg (1400-1468).

A könyvnyomtatás nyomán kialakuló polgári nyilvánosság fő jellemzője, hogy a társadalom többsége számára hozzáférhetővé váltak az információk. Az újságok mellett a 17. század utolsó harmadában megjelentek a folyóiratok, amelyekben már hírek, kritikák is megjelentek.

Nyomdai sajtó a 17. századbanA 18. században a közvélemény főleg nyilvános vitákban nyilvánult meg, mivel a sajtó főleg az államhatalom kezében volt. A közoktatás bevezetésével egyre többen tanultak meg olvasni, így a kritka megfogalamzása (őket érintő törvények, döntések befolyásolása) is egyre több személy számára vált általánossá.

Egyes társadalmi csoportok azonban mindig kirekesztődnek a nyilvánosságból. Okai: szegénység, műveltség hiánya, az újabb tömegközlési eszközök megfizethetetlensége.

Kommunikáció, kép, mozgókép

Kommunikáció: információk áramlása, melynek során kapcsolat jön létre a feladó és a címzett között.

(Shanon - Weawer-féle modell)

A kommunikáció Jacobson-féle modellje: például egy beszélgetés során a "feladó" gondolatait jelekké alakítja át - kódol -, a "címzett" a közös nyelv ismeretében megérti, vagyis dekódolja az üzenetet, majd válaszreakciót ad rá. Ezáltal ő lesz a feladó. Itt a hangtovábbítás eszköze (csatornája) a levegő, a körülmények, a beszélgetés zavaró tényezője pedig lehet akár a forgalom zaja is.

A folyamat a közvetlen emberi kommunikáció során valósul meg teljesen. Ennek három összetevője:

1. verbális (szóbeli) kommunnikáció - beszéd
2. vokális kommunikáció - a hangerő, a beszéd dinamikája, a hanglejtés
3. nem verbális kommunikáció (metakommunikáció) - mimika, tekintet, gesztikuláció, testtartás, térközszabályozás, külső megjelenés

A kommunikáció megvalósulhat valamilyen közvetítő eszköz segítségével, ilyenkor közvetett kommunikációról, vagy más szóval mediatizált kommunikációról van szó. Közvetett kommunikáció pl., a tömegkommunikáció egyirányú folyamat. Itt a feladó közleményeivel egyszerre sok címzettet szólít meg. Fajtáit a felhasznált csatornák (médiumok) alapján különböztetjük meg: nyomtatott (könyv, újság), vizuális (kép, szöveg nélküli plakát), auditív (rádió) és audiovizuális (film, telvízió, internet). A többesszámú "média" szót a közvetítő közeg egészére használjuk.

A kép

A kép a 20. században vált a kommunikáció egyik legemblematikusabb formájává. Korábban is az egyik leggyakoribb közlési mód volt, mivel a képeken megjelenő világ hasonlatos a körülöttünk látható világhoz. A látvány értelmezése (dekódolás) tanult folyamat. Ahhoz, hogy megértsük a felismert dolgok kapcsolatát a valósággal tudnunk kell, hogy a kép nem azonos az általa bemutatott dologgal. René Magritte képe, A képek árulása is erre utal! Felirata: Ez nem pipa.

Egy tárgy képét önkéntelenül azonosítjuk magával a tárggyal, illetve az ahhoz kapcsolódó tudati képpel. Ezt a gondolkodásmódot nevezzük mágikus szemléletnek. A filmeket, a televízióban látottakat gyakran azonosítjuk a valósággal, s csak ritán tudatosul, hogy nem hús-vér emberekkel érintkezünk.

Képsor

A képsorozat rögzíteni tudja a változást, átalakulást, ami a legfontosabb emberi tapasztalatok egyike. Az altamirai, vagy a lascaux-i barlang állatrajzai a legrégebbi képsorok, vagyis a képeket régtől fogva kerekíti történetté alkotójuk. A tér- és időérzékelés, a mozgás megragadása, az első mozgóképes kísérletek a fotgráfia és a filmkészítés technikájával együtt jelent meg.

Eadweard Muybridge mozgássorozat fotói:
Az első filmek egyike, Edison felvétele: